Levélféle Tányának

Megszülettél, egy csoda lettél.

Csoda lett minden,

úgy vártam jöttödet.

Már akkor tudtam,

soha többé nem leszek egymagam.

A mosolyod mindennap

vígasztalt, - vígasztal!

Míg kicsi voltál,

vigyáztam rád, óvtam lépted.

Most ki fogja a két kezed,

ki vígasztal, ha valami bánt?

Nem vagyok veled,

hiányzol kegyetlen!

A szívem üres, fojtogat a fájdalom,

egyedül vagyok nagyon.

Hiányzik minden,

amit ott hagytam veled,űhiányzik bíztató mosolyod,

hiányzik az ölelésed...

Szeretlek Tánya!

Május

A májusi szél

megfűszerezi illatával

a földet.

De a májusok

évek óta szomorúak,

fázósak.

Az orgonák már

nem nyílnak, mint akkor régen,

elhervadt

a sok-sok virág.

Nem énekli őket újra

senki sem.

A májusok már eltemették

a kéklő ég dallamát

csöndes lett minden...

Síri csend, - örök szürkeség,

néma a táj...

Varázsszavak

A tenger homokjába

írtam egy különös

varázsszót.

Egy varázsszót, melyet

már elmosott lágy eső,

vad vihar.

Neked semmit nem jelent,

csak egy puszta szöveg.

Elfújta

a szél, letörölte

homokba írt szavaim.

Mi maradt

belőle? Egy hangtalan

kiáltás, különös

varázsszó.

Csillogó betűim

neked csak sápadt szöveg.

Nem jelent

semmit. De nekem minden

gondolat remegve

fáj. S hagyom!...

Tavasz

Szél se rebben,

a csönd vakító fényébe

belehasít

egy dübörgő gyorsvonat.

A kopasz fák

esdeklőn, - sírva várják

a tavaszi

ragyogást, mikor tarka

virágokkal

kinyílik minden ablak.

Integetnek

illatozó nárciszok,

kinyílnak a

komor-ablakok, szívek.

Ablakait

nyitogatja ezer rügy.

Távolról szédítően

halk mizsikát

hoz a szél, csak úgy vonzza

a szíveket.

Mosolyt hoz, éás trillázó

madár dalát.

Házak fölött fölragyog

lustán a nap,

galambok sütkéreznek

tetők csúcsán.

A bokrok még reszketnek,

átöleli 

a méz-színű ragyogás

és felszárad

a bokor-könny, és rügyek

kipattannak.

Aranyban úszik a táj,

zsong az élet,

szíved-lelked táncot jár, -

tavasz-táncot. 

Szikra-lángok

Jó most itt melegedni

a tűz mellett, s nézni

a lángokat, ahogy

szökkennek a magasba.

Jó most itt álmodozni

a kandalló mellett, s

nézni ahogy zokog

sok bezárt szikraszilánk.

Jó most itt révedezni,

ízzón álmodozni

valami csodás varázsról,

vörös szikra-rózsákról,

soha el nem ért álmokról.

Bámulom a lángokat, -

egyre csak ég, s izzik,

tűzvirággal hinti

elhamvadó parazsát.

Élni akar, lángolni,

szenvedőn szeretni.

Lángszemével sírni,

lángszívével szeretni.

Engem ki kérdez?

Engem ki kérdez,

ha valami fáj,

ki kérdezi meg,

hogy fáj-e a szív,

s fáj-e a lélek?

Ki néz szemembe,

ki fogja meg a

két kezem? Ki ad

mosolyt, s önzetlent?

Ki rohan velem

árnyékból a fény

felé? Ki fogja

fölolvasztani

a jéghegyeket,

ki ad most nekem

tűzesőt, jégcsap

helyett, árnyékok

helyett fényeket?

Ki kérdezi meg

miről álmodom,

ki kérdezi meg,

hogy merre járok?

Ki kérdezi meg,

hogy milyen az az

örökké fájó

hideg szív-magány?

Az idő nem áll meg

Az idő nem áll meg,

lassan cammog a mutató.

A hold még sápadtan

reszket az égi mezőn.

Itt bent matat a csönd,

kint csillagfény gyúl

a zord éjszakában.

Most még keserű mosoly,

könny ragyog arcomon.

Suttog egy dal lágyan, -

az emlékek szomorú,

kétségbeesett dala.

Az idő nem áll meg,

reggelre talán felszáradnak

a könnyek, - a hajnal

kibontja szárnyát szeliden,

s elmenekül a zord éj, s

alattomosan megadja magát.

Fák, virágok mosolyognak a szélben, -

madarak táncot járnak a légben.

Ezüst ruhát ölt a nyár,

csillog, sziporkázik a világ.

Tiszta szívvel

Mindig tiszta lapra írtam,

tiszta szívvel,

őszinte lélekkel.

Olykor kinevettek,

kajánul megaláztak.

S a valót, az igazat

mind-mind elhallgatták.

Miért jó eltaposni,

bűzlő, - rothadó sárba

lelkeket, s szíveket?

Mindig tiszta lapra írok,

tiszta szókat,

de hiába hirdetek

valódi szavakat,

pokolba süllyesztik, -

szennybe, s törve-zúzva.

Valódi szavakat írok,

fénylő gyöngypapírra.

Gyöngybetűket, tiszta

szívvel, tiszta lélekkel.

Eső

A nap megbújik,

lapul a fák között.

Galambok fogócskáznak

a feltámadó széllel.

Az eső karja

mindjárt ideér,

lassan, komótosan...

Úgy ráérősen

sírja el bánatát.

Pirosló cseresznye

fázósn reszket, s

és már itt is van,

zokog, jajgat az eső.

Eltűnök...

Lépteim már az eső elmosta,

az árnyak egyre nőnek,

aztán eltünnek a semmibe.

A hangom már nem hallod,

csak köd, apró foszlányok, -

aztán már az sem...

S eltűnök hirtelen,

mint fák között az árnyak...

Adnék

Adnék neked

kék eget,

táncoló felleget,

csillámló tengert.

Adnék neked

mosolyokat, csókokat.

Adnék neked

réteket,

hűvös ligetet.

Adnék neked

halovány

holdat, tündöklő

csillagot,

de nem adhatok

mást, csak a szívem

és dalom...

Álmodj velem

Álmodj velem nyarat,

hosszú-hosszú utazást.

Álmodj velem kék eget,

sűrű aranysugarat,

mámoros dalokat.

Zöldellő réteket,

barázdát a földeken.

Álmodj velem szerelmet,

fájó, - boldog ölelést.

Álmodj velem barna-

bársony, csúcsos hegyeket,

álmodj velem nyugalmat,

cikázó fellegeket.

Álmodj mosolyt, s rózsát,

szomorú arcomra.

Ismeretlen szavak

Szédítően úszik a lég,

ragyog, éget a naptenger.

A szél meglebbenti néha

a fehér csoda-szirmokat.

A pirosló virágkelyhek

gyöngéd mosoly-táncot járnak.

Egyedül vagyok, - és mégsem?

Magányomba hasít egy-egy

elsuhanó autó, vonat,

s számomra ismeretlen szó,

semmit mondó belga szavak.

Jó lenne

Olyan jó lenne

átölelni a világot.

Olyan jó lenne

ha átölelne valaki.

Jó lenne mindig

hitet adni hitetlennek.

Olyan jó lenne

mindig csak tenni valamit.

Olyan jó lenne

mindig szeretni valakit.

Olyan jó lenne

hitet adni, hit helyett.

Olyan jó lenne

mosolyt adni sírás helyett.

Álmokat adni

álmok helyett, - szeretetet,

igazakat...

Érezd a pillanatot

A pillanatért sok mindent tehetsz,

ne mulaszd el, ne csak érezd!

Nem tudom megfejteni titkodat,

de ismerős a szó, a gondolat.

Ne csak nézz, láss a pillanatokban,

a mában, a holnapokban.

A pillanat nem egy percnyi szépség,

nem rabság, nem megfejtendő titok.

Kapd el a szőkén mosolygó napot,

érj fölébe, ne csak sóhajtozz!

Végre szólj, kár hallgatni már...