A szívemben vagy

A szívemben vagy,

a szívemben élsz!

A szívemben vágy, -

a szívemben láz

vagy!

A szívemben varázs,

a szívemben csók, - báj

van.

Akarod?

Azt kérdezed tőlem,

nem akarod?

De, akarom!

Akarom hallani a hangod,

akarom látni arcod,

villó, sötét hajad!

Akarom a napfényt,

hogy átöleljen!

Akarom érezni a

narancsligetek illatát.

Akarom, hogy átölelj,

akarom, hogy beszélj végre,

mondd el mi bánt!

Akarom, érezni akarom

két szemed mosolyát,

akarom, hogy együtt nézzük

a hűvös naplementét,

együtt csodáljunk mindent,

mi szép,

együtt nevessünk a világ

csodás szemébe.

Akarok mindennap

új csodát, új varázst

veled, ha hagyod,...

veled, ha akarod...

Zápor

Függönyként hull, záporoz,

reszketve bólogatnak

a fák, köszöntik a

hűst hozó, lágy esőt.

Beszippantom a levegő

földszagú illatát. -

Nem hasonlítható

szinte semmi ehhez.

Már nagyon hideg van.

Elbújik minden madár,

a kukoricatábla

megadóan integet

a világnak. A távolban

az erdők zöldje kékbe

öltözött. Himbálódzik

kecsesen az akác,

táncot jár a zenére.

Az égi zongora vad

etűdöket játszik.

Fuvolája csöndre és

kedves mosolyra inti.

Hiányzik az életből valami

A napok rohannak, futnak,

céltalan bolyongunk a szürkeségben.

Mindenki siet valahová.

Nincs idő, nem állunk meg egy percre sem.

Hiányzik valami az életünkből.

Nem látjuk a tarka virágok színét,

nem érezzük a napfény melegét.

Hiányzik egy ölelés, egy jó szó,

elmúlt nyarak igézete,

ringó kalászos, erdők illata.

Hiányzik az életből valami...

Egy csoda, egy varázs, egy csillaggyúlás.

Egész életünkben szakadatlanul,

fuldoklásig küzdünk, harcolunk.

Vágyódunk a tökéletességre,

és csak reménykedünk hiába.

Reménykedünk egy csókban, ölelésben,

egy kézfogásban, egy mosolyban.

Hiányzik az életből valami...

Hiányzik a jó, hiányzik

a napfény mosolya, az éjszaka

vaksi pislogása, a hajnalok

ébredő ölelése. Hiányzik

a nappalok hangos nevetése.

A nappalok rohannak, futnak,

mindenki siet valahová.

De egyszer, valahol meg kellene

állni egy mosolyra, egy

ölelésre, egy igaz szóra.

Valahol meg kellene állni,

segíteni azon, aki elesett.

Meg kellene tanulni újra

mosolyogni, kezet nyújtani!

Hiányzik a világunkból

a nagy világ...

Hiányzik az életünkből

az életünk, - a szeretet.

Vezess a fényre

Mennék, menekülnék a fény felé,

nem látom a gyertya lángját.

Itt süvít a szél, hideg van,

az ismerős falak leomlottak,

nem lehet összerakni már.

Itt minden fal rideg-kopár.

Sötét van, gyújtsd azt a gyertyát,

fogd a két kezem, vezess a fényre!

Üzenet

Hamis próféták engem sem érdekelnek.

Én csillagot hoztam, napot, - boldogan!

Fejem én sem hajtom meg a gaz Ámánok előtt...

Az én istenem itt, e földön jár, -

őszinte szavak, szeretet...

Ha ez nem elég, feszíttessen keresztre Ámán,

hulljon vérem a szavak, igazság oltárán!

Decemberi köd

Sűrű köd takarja

a decemberi tájat.

Egy-két kóbor falevél

búcsút int, - elsiet.

Csöndbe burkolózik

a hangtalan némaság.

De nézd csak! Lassan már

kitisztul  a világ.

A napsugár űzi,

kergeti messzire.

Fölszáll, szégyenlősen

becsukja szemeit.

Korai még a tél,

legyen még fény, csillogás,

örömzene, kerti tánc.

Nem kell zord, hideg tél.

Csengeri álom

Álmomban messze jártam,

láttam a rég elfeledett

hűvös tornácot, virágoskertet.

Éreztem az almáskertek illatát,

a Kossuth utca néma csöndjét,

a csengeri emberek mosolyát.

A kora reggel különös, varázsát,

mikor útnak indulnak az emberek,

ki-ki teszi a dolgát.

Nagyanyám hozza a friss tejet,

illata valósággal megbabonáz.

Látom a tisztaszoba sötétjét,

különös, titokzatos varázsát,

amikor néha-néha beosontam.

Érzem Nagyanyám főztjének illatát,

még most is, évtizedek

távlatából - kétezer kilométerre...

A szőlőlugassal benőtt tornác

gondolataim, elmélkedéseim színhelye.

Még most is érzem számban

a szőlő ízét - másutt nem terem ilyen.

Látom a hazatérő teheneket,

Nagyanyám készülődik, - sajtár,

köcsögök sorakoznak az asztalon.

Lassan csönd honol a csengeri tájra,

elfáradt ember, állat.

Csönd van, béke van, valóság

volt, - s álom lett minden.

Szép, régi gyerekkori valóság,

most fájó - kegyetlen emlék!

Júniusi délután

Csönd van, nyugtató,

s lágy szellő simogat, átölel.

Kacéran integetnek a fák,

trillázó madarak feleselnek

a napsugár melengető fényével.

Valahol hazafelé

száguld a gyorsvonat, visít örömében!

Tarka virágok mosolyra

nyitják szemüket.

A kéklő ég versenybe száll,

a napfény csodára vár!

Él, - zakatol, - tündököl a világ!

Magyar vagyok

Magyarnak születtem,

magyar a büszkeségem!

Apám, s anyám tanított

minden szépre,

minden csodára.

A nap, a hold, az éj

is csak magyarul

felesel velem.

Magyarul álmodom

kék eget, ölelkező

bús messzeséget.

Magyarul írom

suta, kusza verseim.

Hazám határai

végtelenek, -

elérnek ide,

s lelkemben vannak...

A néma zongora

Nem lehet hangra kelteni,

nem szól, nem játszik

már viharos etűdöket.

A sarokban áll

némán, kopottan-feketén.

Nincs benne harag,

elmúlt időkön révedez.

Csak áll némán, vesztett fénnyel,

vesztett varázzsal.

Nincs barát, ki szóra bírja.

Nem cseveg, s hallgat.

Nem lehet hangra kelteni,

áll a sarokban...

Már nincsenek hangok, szavak,

már nincs türelem,

csak egy hangtalan villanás,

egy halk kiáltás...

Nem lehe!...

Ha már nem látlak

Ha már nem látlak többé sosem,

akkor is itt leszel velem.

Minden rólad mesél, minden

pillanat veled van tele.

Ha fölnézek a csillagokhoz

hiszem, tudom, hogy velem vagy.

Együtt nézzük a csillaghullást.

Emlékszel? Úgy mint akkor régen!

A világ zaján keresztül

is csak téged látlak...

Csak téged kutat a tudat,

csak téged szólít a hideg

óceáni szél, észvesztetten

keres. Nem hallod? Kiáltja

neved, sírva-zokogva!

De te távolodsz percről-percre,

de mégis a hangtalan szavakon

át mindenütt ott vagy,

hiába tagad az elme.

Magányos csillagok

Bámulom a fekete éjt.

A messzeségen át egy

csillagszekérrel

hazautazom.

Közben ezredévek

jönnek-mennek,

kopár-jeges tereken

bolyongok. Magányos

csillagok zokogják az

égi fény-zenét.

Tűnődve figyelem milyen

egyedül vannak.

Nekik is fáj a csönd,

nekik is fáj a magány?

Adjatok

Adjatok enni az éhezőknek,

inni a sok-sok szomjazónak.

Adjatok egy mosolyt, ölelést

elesett, beteg embereknek.

Adjatok szavakat, bölcset,

nyíladozó értelmeknek.

Adjatok szavakat a számra,

tollat, papírt fáradt kezembe.

Adjatok palettát, hogy fessek

aranygombot, és csoda-kéket,

cikázó felhőt, mosolygósat

az ég aljára...

Január 15.

Izgatottan vártam jöttödet

egy óriás virág-ablak mögött.

Az asztal körül

kergettem, - kergetted

az álmokat.

Elkaptál, - elkaptam

egy pillantást,

ami boldogság volt, -és

most nem tudom

hol van, hol keressem.

Valahogy most szürkén

világít a nap is

Harminc év...

Elmúlt? Nem tudom,

de visszahozni félek!

Félek magamtól, - tőled...

Titokban

Némán bolyongok

egy szürke

alagúton át.

Nélküled

itt nincs már fény, nincs

ragyogás.

Titokban szólok,

írok egy

apró dalt neked.

A néma

szavak elérnek

szívedig?

Fázom

Nagyon fázom,

összehúzom magam.

Védőpajzsként

a fejemre húzom

kopott takaróm.

Magam vagyok.

Nem szól hozzám más, csak

az éj csöndje.

Csillagok vonulnak,

egyre jönnek-jönnek

velem, fagyos

éjszakába, reszketőn

fázó hajnalokba.

Önmagad légy

Te csak mindig önmagad légy,

ne másoktól várj megoldást.

Nem segít a sok hazug barát,

harcodat egyedül vívd meg.

Csak önmagad légy akkor is,

ha egyedül maradsz. Büszkén,

felemelt fejjel járj utadon.

Légy igaz és hű magadhoz,

akkor is, ha mosolyognak

gúnyosan, megvetőn. Ember

vagy és tiszteletet érdemelsz.

Ember vagy, s ki megrengeti,

csalfa mosolyra deríti

a földet, dalra fakasztja

a háborgó-tajtékzó tengert.

Légy mindig hű önmagadhoz!

Megfagyottan

Szomorú, magányos

szemeim valóban

hívó szóra várnak,

de nem érnek ide

a hangtalan szavak.

Háborog a szívem,

mosolyom is csak álca.

Már megfagyott jégcsap

a lelkem, az énem.

Megfagyottan írom

reszketeg betűim.

Nem olvad föl hangom,

nem fújja szét hajam

lágy mosolyú szellő.

Az elmém is csak

harcol a semmiért.

Csatázik szívemmel,

harcol az igazért,

harcol a tegnapért, -

csatázik mindenért.

Szavak

Mindegy milyenek

a szavak.

Mind az enyémek.

Legyen az fájó,

vagy boldogító.

Talán elérnek

hozzád, - hozzá.

Teljesen mindegy

hogy olvasod,

vagy talán nem.

De az enyémek

minden betű, szó.

Megmarad nekem,

vagy neked is?...

Nyári eső

Kinézek az ablakon,

a fák reszketve

bólogatnak.

Sötét fellegek

rohannak, futnak,

vadul kergetik a

napfény melegét.

Eső koppan lágyan,

aztán elkezdi

az égi zenét, vad-komor

arccal lemosva a házak faláról

a sok-sok fájdalmat.

Már néhány perc csak

és nevet a napsugár,

újra ragyog a világ,

már nincs égi zene,

rám kacsint a sok virág!

Egy kép fölé

Ülök, némán gondolkodom,

vajon merre jársz?

Egy világ választ el tőlem,

mégis velem vagy!

Nézek szótlanul egy képet,

nézem, könnyezem.

Annyira kínzó nélküled,

fáj a hiányod!

Egyre kutatom, keresem

elveszett arcod,

ezer képbőül összeraknám,

de nem találom!

Segyts nekem, merre menjek,

hol találom meg?

Merre vagy, hol keresselek,

csak szólj már, beszélj!

Segítsetek!

Távoli tájakon bolyongok,

idegen a szó,

idegen minden.

Eltévedtem. Nem találom meg

az utat, ami hazavezet.

Labirintusban

járok, sötét van,

nincs már levegő! Segítsetek!

Vakon tapogatom az utat,

úgy érzem, egyre

beljebb és beljebb

jutok. Elvesztem! Segítsetek!

Fáj életed

Iszol,

vadul ordítasz,

mert fáj életed...

Milliónyi ember

Mindenütt rengeteg

ember, sokaság, -

jók és rosszak, szétfoszlott

vágyakkal, illúziókkal.

Megrögzött mindenség,

ordító magány.

Bizalom? - talán

egyszer visszatér!

Október

Október van,

a nap elvonulóban.

Süthetne még,

de nincs értelme,

nincs miért!

Halkan zizzen egy-egy

elsárgult falevél.

Lábam alatt

erősen ropog az avar.

Most bolyongok

szívem eltévedt erdején.

Nem találom

meg soha többé az ösvényt

amit akkor ott hagytam.

Nem hozhatom vissza,

csak emlékemben

lapozhatom

az órát, az őszt, a percet...

Szürkeség

Csupa sivár szürkeség minden,

az asztalon a rózsa már elszáradt,

fénytelen-fakó, elveszett a színe,...

a fotó mellette arctalan, szótlan...

Egyedül harcolok a nappalokkal,

viaskodom az éjszakákkal...

Hová lett a sok-sok mosoly,

nevetés, tarka virágok illata?

Álmok

Az éjszakák csöndje

kegyetlen könnyekkel tele,

a nappalok szürkesége

esőt hoz, keserű-feketét.

Az álmaim mindig szépek,

nyíladozó virágok, öröm-zene,

s átölel a lányom, fiam...

De itt a hajnal

hűvösen-fázósan köszönti a nap fényét.

Itt csak bánat-virág nyílik,

keserű könnyek öntözik.

Lélekszonáta

Nem csak a szívem énekelne,

kék szemeim vad örvényei is

dalra fakadnának, kezeim

tíz ujja eljátszanák csöndben

a lélekszonátát neked, de

zongorám nem engedi játszani

a dalt, nem szól. Nincs már segítség.

Énekelnék fényben, sötétben,

árnyékban! Énekelnék, de nem

kell a dal. Vak vagy, hitetlen és

süket. Hiába énekelek,

visszhangom nem ér el hozzád,

nincs segítség, nem akarod már.

Akarsz-e velem tavaszt nézni?

Akarod-e velem csodálni

a tavaszi virágok szirmait?

Akarod-e velem nézni

a hűvös, esti naplementét,

ahogy a vízparton átborul,

alkony-bíbort fest a víztükörre?

Akarsz-e velem tavaszt nézni?

Akarod-e érezni velem

a levegőből áradó lágy,

illatos zenét? Akarod-e

hallani, ahogy zümmög ezer

cserebogár kitárt szárnyakkal?

Akarod-e csodálni velem

a tengerek hullámzó ritmusát,

és ahogy a trillázó fényben

ránk nevet a nap, a föld, az ég...

Ha a verseim olvasod...

Ha a verseim olvasod,

ne kérdezd ki vagyok. -

Minden dalban ott vagyok.

És ne láss a szívembe,

ne kérdezd merre járok,

ne akarj megismerni!

Ne tudd, hogy fáj a lélek,

ne tudd, hohy nincs már mosoly

az arcomon. Megkopott

a varázs, erőm sincs már.

Elhagy, mint hazug barát.

Nem várok semmit sem már,

se jó szót, se ölelést

A dalaim éltetnek még, -

hűséges betűk, s szavak.

Selyemszárnyat nyit az ég...

Itt most újra virágba

borult a cseresznyefa.

Bontja szirmát sok virág.

Ragyog és zeng az élet,

selyemszárnyat nyit az ég,

és mintha mosolyogna,

úgy énekel odafent.

Itt lent a szálló évek

csak úgy  futnak, rohannak,

a remények elfogynak.

Az emlékek szépülni

látszanak, és ragyogni

a romos, szürke falak.

Itt most a cseresznyefa

árnyékában múlt képek,

dalok, szavak csillognak,

és aranyba öltöznek

a rút, fájó emlékek.

Az elhomályosult szem

nem akar már semmit sem

jobban, mint újra látni

a múltat, s emlékeket.

Szólalj meg!

Szólalj meg,

légy vihar,

mely fákat döntöget,

légy szellő,

mely lágyan simogat.

Szólalj meg,

ne hallgass!

Légy zene szívemnek.

Szólalj meg,

mond milyen

a tenger, ha lágyan

zümmög a

nyári szél, s

ha verekszik fagyos

éjekkel?

Szólalj meg,

légy szellő, mely lágyan

simogat.

Szédeleg a nyár

Szellő rebben, s

táncra perdül falevél.

Mosoly csillan

gyűrött arcú szemekben.

Még tétován szédeleg a nyár,

de itt van már a kapualjban.

Cinkosan kacsintgat lágy hangú

gerle, - versenyt futnak fellegek.

Ragyog a végtelen, s odafent

a nap aranyra festette a

vak volágot.

Táncra perdül sok fagyott

szív, csók csattan

fákon, - virágszirmokon...

Dalra születtem

Futottam réteken,

futottam bérceken,

hittem az álmokban,

hittem a dalokban.

S eltüntek a dalok,

elfogytak az álmok,

jaj, pedig mennyire

akartam a napba

nézni csak egy percre,

s érezni illatát

tavasznak és nyárnak!

-Morcosan néznek rám

a szürke fellegek,

borzong a hidegben

tarka virágszirom.

Szélvihar mozgatja,

rázza az ökleit.

Én nem ezt akarom,

én dalra születtem,

énekelni fényben,

elkapni a napot,

futni a bérceken,

futni a réteken -

kéz a kézben veled.

Gyöngyöt rakni az ég

aljára, s csillogót.

Könyveim

Velem vannak világot

rendítő, kaput nyitó,

szirmokat is kibontó

csodálatos könyveim.

Látom a világot,

látok ezer csodát.

Ámuló szemekkel

lesem a sok varázst.

Itt van velem London,

Párizs, a vén Nápoly.

Lapozom könyveim:

integet a Szajna-part,

a vén Duna csalogat.

Megtudom Kopernikusz

és az egyiptomi

piramisok titkát.

Itt van a múlt, s jövő

ezernyi csodákkal,

millió titkokkal.

Betölti a szobm, -

egyre közelebb jön

már az egész világ.

Kinyílnak ajtók,

nincsenek határok.

A kíváncsiságban

száguld elme, s lélek.

Lapozom könyveim, -

valami boldogság

tölt el és repülök

megismerni még több

csodát, varázst, - mindent!

Szabadon szárnyalhat

tudás és boldogság,

reménytelenség és

gúzsba kötött vágyak.

Kopott szemüveg

Egy rég látott arc

újra fölbukkan,

akit a feledés

sötét homálya

betakart. De most

újra szívedhez ér.

Elnámult szavak,

és bús dallamok

újra felhangzanak

egy öreg gitáron.

Újra fölbukkan

egy arc, - a kopott

szemüvegen át, -

csak mosolyog rád...

Rozsdás-dér marta emlékeim

avarognak bennem

kusza, néma emlékek.

Tavaszi virágeső a kertben,

piros-pozsgás mosolygó tulipán.

Lágy szellő simogató ereje,

ahogy fölnéztem az égre

elszállt minden, ami bánt.

A néma ragyogásban valahogy

otthon volt a szívem, az énem.

A nyári esők hűsítő, vad

ereje, mint az ifjúság szárnyas

madara csapkodott,

villámokat szórt égi kardja.

Az öreg ősz csöndre

intette lágyan. Felöltözött

ünnepi ruhába.

Csillogó bíborral barnára

festette ékszerét.

Elmúlt tavasz, ősz, nyár...

Kapaszkodom a rozsdás-dér

marta emlékeimben.

A fákat körülöttem ezüst-dér

csípte, sóhajtanak fázósan.

Kapaszkodom görcsösen,

nem bírok elindulni.

Béna a test, néma  a száj.

Kutatom, - keresem a fényt,

majd lassan felszárad

köd, dér, rozsda-marta emlék

kitisztul szívben, szóban.

Tenger

A gyertya lángja

nem melegít.

Itt hideg van.

Nedves-ködös szél

fúj az óceán felől.

Gyertyám melege

csak hiteget.

A mozdony kürtje

lázasan kérdezi

mikor jössz velem?

Gyere, hagyj itt mindent,

tengert, hideget!

Hisz úgy sem láthatod,

akkor miért maradj?

Szeretnék...

Szeretnék játszani,

felhőket kergetni,

csillaggyúlást nézni.

Mosolyt fakasztani

szomorú arcokra.

Szeretnék nevetni,

úgy szívből, igazán.

Úgy szeretném egyszer

álmom elmesélni!

Csak egyszer...

De kinek?...

Táncol a csend

Itt bent, táncot

jár a csend.

Átölel, s bejár

minden szegletet.

Kint hasogat a

szél, sírnak a fák.

Zúg az erdő,

borzadnak

a levelek.

Szomorú, -

bánatos

szemeikkel

sírnak a

nagy világba.