Szatmár gyöngye

Nem tudom,

hogy hol van még ilyen tündérkert!

Mindenütt, amerre megyek,

körös körül a vidéken

aranyló almafát látok.

Valahol traktor hangja

veri föl a csendet, és

madarak trillázó éneke

a fák tetején.

Ülök, némán gondolkodom,

vajon mit csinál ott

az ember, ahol

mindez nincs? 

Képzeletem

Hangtalan dallam, -

ordító magány,

csend és üresség

ami körülvesz.

Merengés

Egyedül sétálok,

kicsit összehúzom

magam, -

A vad gesztenyefák

mind eltemették,

és most egy kicsit 

megsiratják

a tavaszt, - a nyárt. 

Néhol apró lámpák

világítják meg

a decemberi éjszakát.

Ott vajon az apró

házak fényében

árad-e a boldogság?

Vagy zokog a magány,

a keserű fájdalom?

Egyedül

Egyedül ülök a sötétben,

odakint a csönd.

Társak vagyunk, -

én és a magány.

Egyszerű közöny

A pályaudvarról

tovatűnő vonat

magával hordoz

némi vigaszt.

De egyszer elsuhan -

mi megmarad csupán:

a fájdalmas kín,

közöny - furcsa vágy...

Álom

Újra szól néhány akkord,

még mindig mosolyog

eltűnt arcod.

Újra szólít egy ismerős hang,

villan sötét haja az

éjben és átölel lágyan.

Furcsa, keserű álom.

Fölébredek, - egyedül vagyok...

Magány

Lent az utcán rohan,

fut az élet!

Itt magamban vagyok,

élettelen...

Itt csak a csend

ami fáj, s átölel

kíméletlen!

Visít a csönd,

sikít a fájdalom!

Hiába

Keresed, - kutatod

az arcot,

hiába rohansz,

már nincsen sehol!

Dalaim

Dalba öntöm

a színeket. -

Ezt a kéket,

bíborvöröset...

Sugárzom az

éjszakában,

a fekete éj

világít csak.

Már csodálom

fénylő-dacos

tirke-tarka

rút színeim.

Nélküled

Veled a ború is napsütés,

a fáklya lángja sötétség.

Nélküled minden üresség,

s fájdalom, fénytelenség!...

Csönd

Csönd van,

nagyokat hallgat

minden fa.

S magam

vagyok veled,

s a libbenő széllel,

bennem vagy egészen,

a zokogó fénnyel!

Örök harc

Örökké viaskodunk,

örökké csak harcolunk!

kergetjük álmainkat,

utól nem érjük egymást!

Szíved dallama

Emlékszel még?

Azt a dalt mindennap elénekeltem!

Nem akartad a napfényt,

nem akartad simogató lágy-melegét...

Dúdoltam csöndben, halkan

szíved dallamát, csak neked!

Sok-sok éven át!

Látod, most a rózsa már

elszáradt asztalodon,

a kép lassan kifakul mellette...

Most messze vagyok nagyon,

de a dal még él bennem,

dúdolom NEKED hangtalan,

zokogva-fájva!

Írnék

Írnék a világról,

de nem szól a dalom.

Csak a tollam fogom

bénuló kezemben.

Néma minden szó,

néma minden jaj,

nem ér el sehová.

Jajgat a hangom...

Írnék a világról,

nevető arcokról.

Nem kell háború, zord, -

hideg. Csak szóljon

a dal, legyen hangos

a nevetés. Most

ülök itt bénán,

írnék egy csodás

gyönyörű álmot,

ahol szeretet-

virág nyílik, és

egymás kezét fogják

az emberek. Mindegy

hogy fekete, vagy

fehér. Mindegy, hogy

öreg vagy fiatal.

Csak mosoly legyen az

arcokon. Ne láss

síró nagymamát,

zokogó gyermeket.

Az én fegyverem

a tollam, a szavam.

Nem lázítok - kérek!

Töröld le könnyeit

a nagymamáknak,

segíts az eltévedt,

síró gyermeken!

Nyíljon szív-virág

lelkedben, - kezedben.

Belga passziánsz

Ülök csöndben, lágy szellő simogat.

Valahol a magasban

repülőgép hangja veri föl a csendet.

A nap lassan búcsút int,

de varázsa átszűrődik

még a fák tetején.

Körülöttem idegen a szó,

nem ér el a szívemig.

Belga szó, belga játék. -

én nézek a semmibe,

egy kicsit elgondolkodom:

mindenütt ilyen a világ?

Ilyen csöndes, gondtalan?

Mindenütt mosoly, kedvesség?

Mindenütt önfeledt a játék?

A labdát mindenütt őszintén,

életszerűen dobják?

És a végén ki találja el a célt?

Kié lesz a jutalom?

Belgishe passiance

Ik zit hier stillet jes een zachte wind streelt me.

Ergens in de lucht onderbreekt een vliegtuig de hemelse stilte.

De zon neemt langzaam afscheid van de dag,

maar haar betoveringschijnt nog door de bornen heen.

De woorden klinken vreernd om me heen,

ze bereiken mijn hart niet.

Belgische woorden, belgische spel.

Ik kijk in de verte en ik zit te denken:

Is de wereld overal zo?

Zo stil en zorgeloos?

Is er overal glimlach en aardigheid?

Is het spel overal zorgeloos?

Wordt de bal overal eerlijk en kevensecht gegooid?

En wie raakt het doel aan het eind?

Wie krijgt de beloning?

Csak szólj!

Szólj és én ott vagyok,

őrzöm a mosolyod,

vigyázok rád csöndben,

szótlanul őrködöm!

Add vissza

Add vissza az álmaim,

add vissza a tenger kékjét,

a kósza felhők simogató melegét!

A napsütötte rétek illatát,

add vissza a hitem,

hogy újra higgyek

a messzeség - közelségében,

a lagúnák varázsában.

Higgyek egy mosolyban,

egy elröppenő pillanatban,

a gyermeki szelídségben.

Add vissza apró kis világom,

adj egy mosolyt az arcomra!

Adj vissza mindent,

magamat, s magadat!

Akarom!

Arcod

látni akarom!

Várom,

hívom mosolyod!

Ismeret

Nincs semmim, csak az ismeretem.

Az ismeret, mely itt maradt velem...

Verseim

A világtól távol egy csendes

szobában írom verseim.

Hazámtól távol egy idegen

ország ismeretlenjében.

Az én verseim nem az álmok

kusza végtelenjéből, hanem

a valóságom szigorú

törvényeiből, előre

megrajzolt rendjéből, előre

megtervezett képeiből

születnek. A múlt romjait

elfeledve építek egy

szebb jövőt, ahol nincs hazugság,

gaz cselszövés, csak szeretet.

Ahol majd megfogod a két kezem,

én mosollyal felelek neked.

De most még a tűz és a jég

szörnyű nagy csatát vívnak velem.

Még most hiába énekelek

szó-virágokat szíveknek.

Hiába énekelek szépről

a primitív embereknek.

Hiába állok ki a fényre,

a katedrális tetejére

üvöltve, hogy hallgassátok

meg dalom, álljatok már meg!

Nem kell acsarkodás és mocskos

hazugság! Nézz embertársad

szemébe őszintén, tisztán!

Vihar

Állok az ablak mellett,

és nézem ahogy dühöng,

dübörög a szél.

Ostorával csapkodja,

üti az elárvult fákat.

Szomorú-fekete a világ,

gyász-zenét húz hegedűje,

esőkönnyek öntözik.

Sötét, haragos fellegek

csak úgy futnak, futnak...

versenyt idővel, térrel.

Október

Szürke fellegek kergetik

az októberi hűvös szelet.

Nosztalgiázik még kacéran

egy-egy elsárgult falevél,

kergetik vadul a nyár édes

ízét. A kötélen száradó

ruhák lomhán várják a nap

sugarát. A szél meglebbenti

néha, vad rángatózással

feleselnek vele.

Előbújik a nap, egy-egy madár

bekacsint az ablakon,

elszállt a nyár - elköszönnek fázósan.

Otthon

Milyen jó lenne

most újra

egyedül hinni

önmagam!

Milyen jó lenne

most újra

szobámból nézni

a várost!

Milyen jó lenne

most újra

érezni azt a

lüktetést,

mikor sikolt a

villamos!

Nálam csönd honol,

keserűn.

Nagytemplom, - s a tér

mind kedves!

Kínzó nélkülük.

Álmaim

mind otthon érnek.

Minden ház,

az ablakszemek

várnak rám!

A Nagyerdő bús -

szomorú

gesztenyefái

elhiszik, -

hogy egyszer haza

kell mennem,

álmokat szőni,

újra hinni!

És eltemetni

minden mást,

mi bánt, keserít,

esőt hoz.

Milyen jó lenne

most újra

otthon anyámmal,

húgommal!

Milyen jó lenne

most újra

egy apró kis fényt

keresni,

aki hazavisz

fényszárnyán,

felröpít, s mire

fölébredek, magamhoz

ölelem a VÁROST!

Még ennyi év után is...

Szeretlek, pedig nem érdemled!

De egymás nélkül

nem létezünk.

Vagyunk hontalan keservben,

egymást nézve, kínban, szerelemben.

Nélküled nem vagyok semmi,

veled vagyok egész ennyi év után is!

Ennyi

Papír, toll a kezemben,

szó a szívemben...

Ez maradt, s ez mindenem!

Csönd vagyok

Én csönd vagyok, - hallgatag.

Bennem nincs már zene, - lágy.

Magam vagyok, hontalan,

de egyedül lenni fáj.

Átölelnek síró csillagok,

s némán bámul a reszketeg hold.

A messzeségen át kutatom,

hová lettek a földi szívek?

Kihalt minden, s a nappal odavan...

Szőke hajam lebben a szélben...

Sétálok magányom

macskaköves utcáin.

Szőke hajam lebben a szélben.

Ezer falevél cinkosan

parolázik velem.

Nem állok meg, megyek tovább.

Nem érdekel, ha utamba

állnak, - csak megyek, rohanok

tovább. Szőke hajam lebben

a szélben. Napot hozok

boldogan, fényeket, pompázót.

Fölnézek az égre, a szikrázó

mindenség mosolyogva

nyújtja felém két kezét.

Szőke hajam lebben a széllel...

Víziók, álmok...

A hiány van, itt

zokog szobámban.

Nem lehet megszokni

a néma magányt.

Mindenütt arcok,

hangok, távoli

emlékek hívnak

kitárt karokkal,

hívnak, hogy siess!

Ezek mind üres

víziók, álmok...

Most gondolsz-e rám?

Nem is érdekes...

Hogy gondolatban

ott vagyok, otthon,

teszem a dolgom,

már ez sem számít.

Magányomban itt

ülök és várom

jöttödet, - lesem

ezt a fekete,

szótlan monitort...

Hallod?

Hallod, hogy dübörög a csend,

hallod, hogy reszket az éj?

Csillaggal tele a tér,

az éj már lábadig ér.

Hallod? A hold dúdol csöndben

neked, s átöleli szíved

messzi hold-karjával lágyan.

Látod a csillagokat

ott fönn a, a messzi légben?

Látod, hogy ragyognak, égnek?

Most csönd van a levegőben,

zúgó tengerár azívünkben...

Hallod, hogy reszket az éj?

Hallod?...

Fiamnak

Várok egy szóra,

várok tőled egy hangra,

de hallgat minden.

Látom a mosolyt

a szomorú arcodon.

Dacol a lélek.

Dacol a szíved!

Megöl a várakozás,

jaj beszélj, szólj már!

Nézem a képed,

tudod, olyan vagy mint én

konok és makacs.

Harcolunk, várunk,

aztán nem, kapunk semmit.

De várnunk, bíznunk

kell. Ha akarod,

átölel karom, szívem,

csak hívj, akarj, szólj!

Fiam, szeretlek!

Te bennem, belőlem vagy,

nekem vagy, neked

vagyok lényemmel,

az egész életemmel.

Hát gyere, ölelj

át, mond hogy szeretsz,

hiányzom Neked nagyon!

Szólj, várom nagyon...

Hajnalodik

A hajnal ébren talál,

bámulom a lusta hold

hogyan menekül el.

A csönd nagyokat ásít,

de én itt vagyok még,

nem alszik a lélek,

nem alszik a test sem.

Ébren figyelem a város

halk zaját, a hajnal

ébredő neszeit. Nézem

a világosodó messzeséget,

ahogy percről-percre

eltűnik lomhán a sötétség.

Új nap virrad, - talán szebb...

A világ gyermekei

Egy apró gyerek mosolyában

te köszönsz vissza

a rég elfeledett múltból.

Eszedbe jut a sok

önfeledt játék, misztikus mesék.

Hagyd hogy folytassák a játékot,

a te félbehagyott,

múltba veszett álmaid!

Hagyd játszani a világ

csillagszemű óriásait!

A magány poétája vagyok

Sebzett a szívem, a lelkem,

nem írok andalító muzsikát,

ne várj tőlem ábrándokat!

A torkom fojtogatja a sírás,

az éj, s a magány poétája vagyok.

Magam vagyok

egyedül nagyon az álmaimmal.

Itt özönlik, árad a csönd.

Magam vagyok

magányommal, mely egyre csak nő...

A ködön át nincs fény és hiába

álmodozom rózsaligetekről,

szerelemről.

Az élet innen messze van nagyon,

örökké való magányom meg csak nő...

Én nem írok szerelmes dalokat,

ne várj tőlem ábrándos muzsikát!

Már nincs semmim,

csak sivár verseim írogatom.

Már lelkemet,

szívemet szétosztottam.

Nekem nem maradt semmim,

de koldulni szeretetet nem fogok!

Álmait szövő, bús költő lettem.

Ne fuss el!

Ne rohanj, ne fuss el,

úgyis megtalállak!

Mindenütt velem vagy,

áprilisi hideg

szélben, vad vihatban,

éjszakai csöndben,

sápadt hajnalokban.

Ne fuss, ne rohanj el,

úgyis megtalállak!

A vén hold elvezet,

mutatja az utam,

lágy szellő felröpít, s

a fák súgják hol vagy.

Ne rohanj, ne fuss el,

úgyis megtalállak!

Itt vagy a szívemben,

csöndben vigyázok rád...

Egy bús déli dal

Ragyog a végtelen kék ég,

s tenger hullámain

fáradtan csügged a nap.

Fölszáll a föld párája,

körülöttem halott csend

örvénylik, s csak úgy árad...

A habok táncot járnak,

egy bús déli dal táncát,

és olyan csöndben, - alig

hallani a sóhaját.

Csillan a nap a homokon,

a végtelen semmiben

csk a dal, a tánc marad...

Ez a föld az enyém

Ez a föld egészen az enyém,

ahol ragyog a kéklő ég,

ahol hallom a földnek lehelletét.

Ahol a déli parton táncol a tenger, -

édes-bús dallamot hoz felém a szél.

Ahol kígyóként tekeredik

a vén Duna, s csillan tükre

ha rámosolyog a nap sugara.

Ez a föld mind az enyém, ahol

érezni a friss széna illatát,

ahol ökörnyál kergeti

a délibábot. Ahol a nyírségi

homoknak vége sincs...

Ahol a delelő gulya nagyokat

hallgat, - madár, szellő se rebben.

Ahol a tárogató hangja

fölszáll a bús-messzeségbe.

Enyém az egész világ,

a narancsligetek illata,

a jéghegyek rideg-kopár csúcsa,

enyém az a szál rózsa, ott a kertben,

enyém ez az ádáz csatákkal

teli földteke, ahol az ember

földanyjára emel kezet.

Ahol hiába álmodsz

kéklő, s hullámzó tengerről,

csak üszkös habok kergetik

a magányos csillagbuborékokat.

Rákóczi úti fák

Most jó itt egyedül,

nem fáj a magány.

Álmodozom, hogy most

milyen otthon...

A Rákóczi úti fák

még mindig

mosolyognak?

Csöndbe burkolózik

e még a Gubody-park?

A hűvös reggelek,

a megbékélt,

mosolygó délelőtt

tülekedő

össze-visszasága

emlékszik-e még

álmodó szívű,

bús poétájára?